1. Kedves Ferenc atya! Mesélne egy picit arról, hogy hogyan fedezte fel életében, azt, hogy az Úristen papnak hívja?
Én egy időben egy belső nyugtalanságot és egy vonzást éltem át Isten részéről, mely értelmezhetetlen volt számomra, hiszen akkor éppen egy szerelmi kapcsolatban voltam. Amikor ezt elmondtam a pap vezetőimnek, azonnal papi hivatásként ismerték föl. Ennek ellenére én – jó egy éven át – egy belső bizonyosságra vágytam, ami biztossá teszi ezt számomra is. A döntéstől akartam valahogy mentesülni. Erről később kiderült, hogy nem elkerülhető, sőt nagyon is kell ahhoz, hogy kialakuljon a papi elköteleződés. Ez a kettős érzés sürgetett odáig, hogy nem lehetett tovább halasztani a döntést. Végül arra a felismerésre jutottam, hogy az Istennek joga van az életemet birtokba venni. Így legalább meg kell próbálnom a papi életet – először csak a szemináriumban – a többit majd meglátjuk. Így indultam neki a kispapi éveknek. Mindez 1982-ben történt, amikor 20 éves voltam; a többi már történelem.
2. Milyen emlékei vannak a szemináriumban töltött évekről?
Az egri szeminárium időszakát – ami 7 év volt a katonasággal együtt – én egy boldog időszakként éltem át. Ott láttam át életemben először azt, amit korábban már a hitemben átéltem, de a mélyebb magyarázatát nem ismertem. Nagy örömmel töltött el, hogy feltárult előttem a korábban megélt hitem intellektuális tartalma. Itt nőttem bele a papi reverendába, itt lettem papként gondolkodó ember, és itt láttam meg először az egyház klerikusi oldalát is. Itt tárult fel előttem az egyházam szent és emberi oldala is. Mindez megerősített és fellelkesített a várható munkára. Nagy jövőt képzeltem magamnak. Ez volt a kezdő naivitása, amin ma már mosolygok.
3. Mit választott papi jelmondatának?
A választott jelmondatom: „Most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat.” 73. Zsoltárok 23. verse. Amikor ezt a verset megtaláltam, azonnal tudtam, hogy ez kifejezte azt, amit én éreztem a papi hivatásom motívumaként. Ez a mondat annyira személyes, hogy mindig megerősít, ha találkozom vele a felolvasási rendben, és kétségek idején szinte égetett, mert erősen személyes volt a választás. Az egész zsoltár igen megkapó, melynek ez a mondata a legütősebb számomra.
4. Mivel tölti a szabadidejét? Mi jelent kikapcsolódást önnek?
A szabadidőt kerti munkával, műszaki eszközök javításával, szoftver-fejlesztéssel, sportolással és zenéléssel töltöm, mikor melyikre van lehetőség. A kikapcsolódás nekem azt jelenti, hogy kiléphetek abból a feladatból, amit felelősséggel kell végezni. Egy pap élete részben közügy, és a plébánia falai üvegből vannak, ahogy egy tanárom mondta nekünk kispapoknak Egerben. Én megtiszteltetésnek élem meg a papi létet, ami egyben erős terhet is jelent.
5. Jár-e valamilyen papi közösségbe? Milyen ezzel kapcsolatos tapasztalatai vannak? Megtartó erő a papi közösség?
Szívesen tartom a kapcsolatot a paptársaimmal. Amíg fiatalabb voltam, két idősebb pap barátsága adott belső tartást, és ők tanítottak meg a papság lelkiségének megélésére is. A jó paptársakkal való közösség megtart a papság útján. Én ezt a megtartó és felemelő érzést a gödöllői premontrei atyákkal való kapcsolatban és a kerületi paptársakkal élem át.
5+1. Voltak-e valamilyen nehézségei papi szolgálata során?
A papi élet természetszerűen jár nehézségekkel. Pappá kell válni, át kell alakulni a saját elképzelések és a kegyelem szorításában.
Az első nehézség és félelem ebből az átalakulásból adódott. Ebben a folyamatban segítségemre voltak a már említett idősebb pap tanítóim. Név szerint Rumi Tamás karmelita atya, akinek lábainál voltam kis gyermek, és aki tanúja és formálója volt ennek a személyes folyamatnak. Valamint Fila Lajos atya, aki az első plébánosom volt Budapest-Soroksáron, ahol káplán voltam. Ő tanított meg arra, hogy miként kell katolikus papnak lenni. Nélkülük másképp alakultam volna.
A második fajtája a nehézségeimnek maga a papi élet, az identitás kialakítása volt. Amíg ez nem alakult ki, félelmetes volt a papi élet. Meg kellett találni a teológia-igehirdetési koncepciót, a hívekkel való bánásmód szabályait, a saját lelkiélet határpontjait is ki kellett jelölni, be kellett állítani az elöljárókhoz való viszony távolságait, és ki kellett fejleszteni a jövőbe vetett reményt is. Mindezeken túl meg kellett ismernem a papi élet belső törvényszerűségeit, amihez hozzá kellett szabni a belső, személyes vágyaimat.
A harmadik feladat a hűség megtartása. Ismerni kell az egyház tanítását, a hierarchia működését, a hívek hozzáállását, és a személyes hibák veszélyességi fokát. Fel kell mérni a külvilág viszonyulását az egyházhoz, és annak konkrét helyzetét is az adott helyen. A hűség megtartása nélkül csak bábu lesz a pap. Itt a hittartalomhoz való ragaszkodást és a hétköznapi életben mutatott magatartást értem. Ha ez nincs meg, elvész a cölibátus mellet folytatott küzdelemben, és belehal lelkileg az egyedüllétbe. Valamint kell, hogy szellemi ember legyen a pap, azaz érdekelje és művelje azt, amit hirdet és képvisel.
Ha mindezeket megoldja az illető fiatalember, lesz esélye arra, hogy meg tudjon maradni ezen a pályán, ebben a hivatásban. Az elfoglaltságból akkor lesz hivatás, ha személyes életének benső részévé, életének céljává teszi azt az illető.
Lassan harminc éve ennek a lépésnek, és azt hiszem, hogy ez lett az életem. Nem tudnék mást csinálni, remélem a mindenható Isten is ezt gondolja.