Nem csupán azért, mert Nagyorosziból származom, és mert Laci atya nagyon közeli jóbarátom, hanem mert már Arany János is megemlítette az „oroszi papot” a Szondi két apródja c. művében. „S hogy feljöve Márton, az oroszi pap..” Meglátogattam Laci atyát, aki Márton pap óta a 25. plébánosa az egyházközségnek. Mátranovákról származik, 2012-ben szentelte őt pappá Dr. Beer Miklós püspök atya. A hivatás kibontakozásáról, szemináriumi évekről, plébániákról és a megújulás lehetőségeiről beszélgettünk.
1. Kedves Laci atya! Több mint tíz év telt el azóta, hogy átlépted a Váci Előkészítő Szeminárium falait, ami –akkor még- a váci püspöki palotában működött. A faluból, ahonnan származol nem volt túl sok papi hivatás. Te viszont meghallottad az Úristen hívó szavát! Mesélj, kérlek arról, hogy téged, hogy hívott meg az Úr, mik voltak azok a jelek, amiből érezted, hogy ez a hivatásod!
Bizony rohan az idő! 2005-ben, közvetlenül érettségi után nyertem felvételt az egyházmegye papnövendékei közé és akkor ősszel léptem át azokat a bizonyos falakat, ahová, most visszatekintve úgy látom, egyenes út vezetett, amit persze rajta lépkedve nem ismertem fel… Amikor a hivatásomról kérdeznek, mindig zavarban vagyok, mert egzotikus és kalandos meghívástörténettel nem tudok szolgálni (nem éltem túl villámcsapást, nem hallottam hangokat, nem jelent meg nekem senki – szoktam is mondani a híveknek, hogy Jézus, Mária és a szentek azért nem jelennek meg nekem, mert ismernek és tudják, hogy rögtön összecsinálnám magam…), untatni meg senkit nem akarok, ugyanakkor nagyban tudok azonosulni Szent II. János Pál pápa szavaival, aki a papi hivatásról azt mondja, „ajándék és titok”. Éppen ezért én magam sem akarom megérteni teljesen, inkább csodálom ezt a nagy isteni titkot, és elsősorban hála van bennem, amikor a hivatásomra gondolok. Mégis mondok néhány jelnek nevezhető dolgot, hogy ne beszéljek itt félre (mi papok sajnos rendelkezünk ilyen rossz szokással…), ami alapján lassan felismertem a hivatásom. Először is szeretném megemlíteni szülőfalum, Mátranovák idős plébánosát, Vilezsál Gyuri bácsit, aki gyerekként nagy hatást tett rám szelídségével, egyszerűségével, hitével és derűjével; nem mondtam ki, hogy pap akarok lenni, de olyan szerettem volna lenni mint ő. A vallás mindig is érdekelt, szerettem templomba járni, ministrálni, az oltár körül serte-pertélni, később orgonálni, kántorizálni, egyszóval otthon éreztem magamat az Isten házában, és Egyházában. Középiskolás éveim alatt pedig amikor a jövőmön, életemen töprengtem, és kerestem, hogyan adhatnék célt és értelmet az életemnek, számomra melyik út vezet a boldogságra, akkor mindig ugyanaz az álomkép, futó gondolat tért vissza, hogy mi lenne, ha pap lennék, és amíg a többi pálya, hivatás iránt csak közömbösen érdeklődtem, addig a papságról gondolkodva mindig eltöltött egyfajta tűz, izgatottság. Mikor végre kimondtam magamban az igent, elmondhatatlan béke költözött a lelkembe, innen tudtam, hogy Isten nekem szánt útján járok, amit megerősített a váci szeminárium falait átlépve az az érzés, hogy végre otthon vagyok, helyemen vagyok ebben a nagy világban. Végül hadd jegyezzem meg, hogy Mátranovákról én vagyok az ötödik, és egyetlen élő papi hivatás.
2. A falak közül kirepült, immáron papi generációk mindig nagy szeretettel beszélnek a Szemináriumban töltött évekről, arról, hogy milyen volt kispapnak lenni. Szívesen emlékeznek az olykor vicces, meghökkentő esetekre. Neked van valamilyen emlékezetes történeted, amit szívesen megosztanál velünk?
Való igaz, én is életem legszebb és legtartalmasabb hét évét éltem meg a szemináriumokban, mivel volt szerencsém három szeminárium növendékeként is készülni a papságra: váci Borromeo Szent Károly Előkészítő Szeminárium, budapesti Központi szeminárium és az USA-ban az Oregon állam-béli Mount Angel Seminary. Sokat tudnék mesélni, nehéz is egy történetet kiválasztani. Amit most meg szeretnék osztani, az egy nagyon emberi pillanatkép a váci évből. Az embernek általában megvan az a tévképzete, hogy a szemináriumok sötét, komor, ódon épületek, ahol vasfegyelemben, katonás rendben élnek a csak fekete ruhát hordó, halk szavú kispapok, akik egész nap térdelve imádkoznak és tanulnak… Nos, bennem is élt ez az elképzelés, amikor beköltöztem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy
a szemináriumok a Föld legszínesebb és legvidámabb helyei, ahol pont ugyanolyan emberek élnek, mint a falakon kívül, azzal a különbséggel, hogy minket Isten és az Egyház szeretete gyűjtött egybe.
Nagyböjtben történt, hogy az elöljáró atya, aki nagyon szerette a hasát, beszerzett egy nagyobb frissen füstölt kolbász szállítmányt, és fölaggatta a püspökség padlására. Történetesen pénteki nap volt, tehát böjt, így még nagyobb kínzást jelentett a főként vidéki fiúkból álló csapatnak a kolbászoknak csupán a híre, nem is beszélve az illatról és a látványról. Az elöljáró atya elejtette, hogy ő bizony éjfél után megkóstolja, hisz szombaton már lehet húst enni, és láss csodát az étkezőben éjfélkor a 17 fős közösség fele ott ült az asztal körül (velem együtt) az elöljáróval az élen és úgy belaktunk, hogy utána alig tudtunk aludni; de hát egy füstölt kolbász többet is ér mint egy alvás…
3. A Szeminárium után következtek a káplános évek. Láng András atya mellett szolgáltál ebben az időszakban. Megosztanád velünk az ottani tapasztalataidat? Voltak olyan esetek, melyekre a Szemináriumi képzés során nem készítettek fel eléggé?
Szegénynek mondom magam abból a szempontból, hogy csak három évig és csak egy helyen lehettem káplán. Szentelésem után a Dunharaszti Főplébánia káplánja lettem és emellett Taksonyt láttuk el. Ugyanakkor gazdagnak mondom magam, mert jó „főnök” mellett, élő közösségekben tehettem meg első szárnycsapásaimat. Papi életemben Dunaharaszti az „első szerelem”. Hogy őszinte legyek, szinte minden nap olyan helyzettel, feladattal kellett szembesülnöm, amire a szemináriumban nem készítettek fel. De hát ez egy olyan hivatás amire hét év sem elég, hogy felkészüljünk. Ezért mondjuk, jó pap holtig tanul. Volt mellettem azonban egy türelmes plébános, aki atyai módon tanítgatott és nemcsak elmondta, hanem elém élte azt a lelkipásztorkodást, melynek gyümölcseit magam is láthattam a közösségekben; és a hívek is hozzászoktak a pár évenként cserélődő kezdő káplánok jelenlétéhez, így ők is sokat segítettek abban, mihez hogyan álljak hozzá, hogy megtaláljam saját hangnememet a papi szolgálatban. Habár rengeteget tanultam és sok értékes tapasztalattal gazdagodtam, amikor 2015-ben Nagyorosziba kerültem négy falu plébánosának, ugyanazt éltem át mint szentelésem után, hogy egyáltalán nem vagyok felkészülve és semmit nem tudok, hogyan kellene csinálni…
4. Jelenleg négy egyházközség vezetője vagy. Hogyan látod a templomokban, plébániai közösségekben a hívek jelenlétét? Mondhatjuk, hogy „elöregedik” az Egyház?
E tekintetben úgy gondolom nincs okom panaszra. Nagyorosziban és Patakon hál’ Istennek megtelik a templom, és legalább jelképesen minden korosztály képviselteti magát, igaz azonban, hogy az arányokat tekintve több az idős ember, de ettől nem kell megijedni, mert ők nem fognak eltűnni a templomból. Úgy gondolom, hogy természetszerű jelenség, hogy az ember a nyugdíjas kort elérve, nemcsak új elfoglaltságokat keres, hanem szembesülve az idő múlásával, sok mindent átgondol az élettel kapcsolatban és könnyebben fordul Istenhez. Horpács kicsinyke falu, így a hívek kis számú jelenléte nem csoda, de az országos átlagot hozzák, Borsosberényben viszont nagy gondok vannak, kevesen vagyunk a vasárnapi miséken, de nem az elöregedés a probléma, hanem sokkal inkább a közöny, érdektelenség és megosztottság.
5. A következő kérdés az előzőhöz kapcsolódik. Szerinted, hogy lehetne a fiatalabb generációkat közelebb vezetni az Istenhez? Hogyan lehetne bevonni őket az egyházközség életébe?
Ez egy olyan kérdés, amire sajnos vagy hál’ Istennek nincs egyértelmű válasz. Mindnyájan keressük az utakat egy rohamosan változó világban. A működő recept így nem az én nevemhez fűződik, mint ahogy a spanyol viasz sem… Sajnos az a tapasztalat, hogy a gyermekeket családi háttér nélkül nehéz az Egyház életébe bekapcsolni, Istenhez vezetni, mégis legtöbb energiánkat az immár kötelezően választhatóvá tett iskolai hitoktatás köti le, a fiatal házasokra és házasságra készülőkre pedig nem sok időnk marad. Pedig személyesen Istenhez vezetni leginkább a gondolkodó fiatal felnőtteket lehet saját tapasztalatom szerint. Az eredeti kérdés kulcsa is valahol itt van elrejtve szerintem. Ha a pályakezdőkre és házasulandókra, házasokra nagyobb gondot fordítunk, köztük Krisztusi közösséget teremtünk és felnőtt katekézist szervezünk, akkor kinevelhetünk egy olyan szülő generációt, aki újra át tudja adni a hitét, és elhozza gyermekit a templomba.
5+1. Az Egyházban divatos azt mondani, hogy a cölibátus miatt nincsenek egyházmegyés papi hivatások. Az emberek inkább házasodni szeretnének. Én kicsit inkább, azt látom, hogy a mai ember nem mer, vagy csak nagyon nehezen hajlandó elköteleződni. Te mit gondolsz, a cölibátus eltörlése megoldás lenne a „paphiányra”? Több lenne a papi hivatás?
Egyet érek veled, ami az elköteleződésre való hajlandóságot illeti, mert házasodni sem akarnak az emberek. Nem tudunk valamiért életre szóló döntést hozni, és ha meghoztuk, abban hűségesen kitartani. A cölibátus eltörlése reálisan annak fakultatívvá tételét jelentené, vagyis magyarul föl lehetne szentelni már szentségi házasságban élő férfiakat is. Erre azonban, valljuk be, sem a jelenlegi plébániai struktúra nem alkalmas, sem a papképzés nincs felkészülve… A paphiány problémáját biztosan nem oldaná meg, mert véleményem szerint ez a dupla életre szóló elköteleződés még nehezebb lenne a mai embernek, így csak néhánnyal emelkedne a papi hivatás iránt érdeklődők száma, viszont a jelenlegi missziós helyzetben olyan embert felőrlő a lelkipásztorkodás egy családos embernek, hogy attól tartok nem egy tönkrement házasság, papságból való kilépés lenne,aminek következtében ugyanott, vagy még rosszabb helyzetben lennénk. A cölibátus problémájával azonban főként a hívek foglalkoznak és nem a papok. Miért, mert nem értik. És valljuk be, sokszor mi papok sem. A cölibátus egy nagy ajándék, prófétai jel az egyház életében, ami soha nem fog eltűnni. Így a paphiány kérdésének megoldását nem a cölibátus eltörlésével kezdeném, hanem a cölebsz élet nagy titkának, értékének, szépségének, magasztosságának megsejttetésével. Ezt magunkon kell kezdeni. Mi papok ne szükséges rosszként éljük meg, elmélkedjük át mit jelent az Isten országáért vállalt nőtlenség mint karizma és jel, Isten és az Egyház szeretetének nagylelkű gesztusa, életet fakasztó életáldozat. Azután pedig beszélni kellene róla sokkal többet a híveknek, végül, de nem utolsó sorban eléjük élni egy boldog papi életet szent cölibátusban.