Augusztus végén a Központi Szeminárium végzős papnövedékei részt vettek a Budai Irgalmasrendi Kórházban egy négynapos lelkigondozói gyakorlaton.
Egy-egy nyári pasztorális feladatnak az a célja, hogy az elméleti ismeretek mellé tapasztalatokat is gyűjtsünk, hisz egy pap életének szerves része a betegekkel való törődés, kapcsolattartás.
Mindnyájan más háttérrel rendelkezünk: van, aki otthon ápolta idős rokonait, van, akinek családjából sokan az egészségügyben dolgoznak. De olyan is akad, aki eddig még nem sokszor fordult meg kórházban és beteg emberekkel sem találkozott.
Épp ezért volt ez mérföldkő mindnyájunknak. Buza Patrik lelkigondozó megosztotta velünk a lelkigondozás elméleti és gyakorlati alapjait, de a legfontosabb, amit átadott, a szolgálat lelkülete, ami az egész lényege.
Azzal a „megszentelt figyelemmel” jelen lenni egy beszélgetésben, amire mindnyájan éhezünk. Isten jelenlétét ajándékozni a másik embernek csupán azáltal, hogy meghallgatom őt.
Nekem ez egy nagyon felszabadító élmény volt: minden előzetes elvárás, teljesítményvágy nélkül beszélgetést kezdeményezni, és Istenre bízni azt, hogy mi alakul. Általában úgy élünk egymás mellett, hogy azt szajkózzuk: semmi közöm a másikhoz. Isten országának viszont éppen nem ez az életfelfogása, hanem hogy „bárkihez közöm lehet”, sőt: mindenkihez közöm van.
Mindez olyan értelemben, hogy ha bárkin úgy látom, mikor az utcán járok, hogy nyomasztja valami, elmegyek mellette, hisz – egyébként érthető okokból – ez az elfogadott társadalmi szokás. A kórházban viszont teljesen szabadon ajánlhattam fel egy beszélgetést, elfogadva, ha a másik fél nem vevő rá.
Örülök, hogy ha csak egy kicsit is, de részese voltam a kórház életének!