1.Kedves Attila atya! 21 évvel ezelőtt szentelte áldozópappá Keszthelyi Ferenc Püspök Úr, hogyan emlékszik vissza a szentelés napjára? Hogyan érezte magát?
Igen, 1997-ben Keszthelyi Ferenc püspök atya szentelt pappá. Mivel még a 24. életévemet sem töltöttem be a papszentelés kitűzött napjára, ezért később volt a szentelésem, július 26-án, édesanyám névnapján. Nagy örömöm volt, hogy a pár héttel korábban pappá szentelt egri, debreceni, nagyváradi és váci évfolyamtársaim jelenlétében –akik közül többnek a primíciáján én voltam még a diakónus- ünnepelhettem a magam felszentelését. Az a nap volt az, amikor a követésére meghívó Krisztus először kérdezte meg tőlem is: „szeretsz-e engem?” (Jn 21,) És erre az első kérdésre, ugye, még könnyű jól válaszolni! A szentelés napján, délután az első szentmisém is megvolt Vác-Deákváron. Hosszú, eseménydús, kegyelemben gazdag nap volt.
2.Mik voltak az akkori tervei, céljai papi szolgálatára vonatkozóan? Miket sikerült eddig ezekből megvalósítani?
Leginkább az volt a tervem, a szándékom, hogy káplánként jó munkatársa legyek a plébánosomnak (Érsekvadkert, aztán Gödöllő, 2-2 év). A papi jelmondatomnak láttam igazán jelentőségét, amely így szól: Barátaimnak mondalak benneteket (Jn 15,15). Valóban, mindent tudtul adni a rám –is- bízottaknak abból, amit Atyámtól hallottam. Ha így értelmezte Jézus a barátságot, ez kell, hogy legyen a legfontosabb számomra is. Ez pedig korántsem jelent népszerűséget, hiszen nem mindig örülnek annak, amit mondani kell, amiről nem hallgathatok. Nem a magam meggyőződése, hanem az evangélium üzenete a hangsúlyos, amihez a magam meggyőződésének is alakulnia kell.
3.Minden papszentelés egy Istennek adott válasz megpecsételése az ember részéről. Attila atya mikor, milyen körülmények között hallotta meg az Isten hívó szavát?
Egészen kicsi koromtól ott volt a szemem előtt a papi hivatás lehetősége, jó papok életpéldájának formájában (Mészáros József, Korompai Tibor, Újfalusi István). Mivel már óvodás koromban mentem bátyámmal ministrálni, a liturgiában, az oltárszolgálat közben a Szentség észrevétlenül is hatott rám, vonzott. Az elsőpénteki szentgyónás szorgalmazása a plébános atya által, amivel éltem is, biztos vagyok benne, hogy része volt a meghívásnak. Ekkor ugyanis az ember csiszolja önismeretét, tökéletesíti személyiségét, megismeri Isten irgalmasságát, aki a kegyelmét bőven adja a jóra törekvéshez. Ebből pedig hivatás fakad: emberi, aztán keresztényi, és végül, valamely konkrét hivatás is. Nagy szerepe volt hivatásom alakulásában a Lángoló tűz című könyvnek, Szent X. Piusz pápa életéről, amit bérmálkozásomra kaptam. A papságra való meghívást nem hozzám intézett kifejezett szavain, hanem magához vonzó következetességén keresztül juttatta el az Úr.
4.Térjünk ki egy picit a szemináriumban töltött évekre. Attila atya Egerben tanult, milyen volt akkor a szeminárium? Mik voltak az akkori nehézségek, ha voltak?
Néhány döcögősebb időszakot leszámítva igazán jól éreztem magam abban a hat évben. 25-en kezdtük az első évfolyamot, és összesen 72-en voltunk a házban („Jézus kiválasztott más 72 tanítványt…”- rólunk szólt a Szentírás szövege!). Rend volt, bensőségesség volt, számomra valóban az „apostolok iskolája”. Addigi hitem ott lett személyessé, és mondhatni: napirenddé. A filozófia majd a teológia tudománya kinyitotta számomra az eget. Az Egyház hite a saját hitemmé vált, a hiszek (lsd. Hitvallás) tényleg rá épülhetett a hit szilárd, krisztusi-péteri alapjára. Néha –mi, rendszerváltás utáni ifjak- komoly fejtörést okoztunk az elöljáróknak, alighanem szokatlan volt a létszámunk, és a minőségünk is- időnként kellett minket fegyelmezniük. Ilyenkor volt „generációs összeütközés”. De kegyelmi idő volt, amiért mindig hálás leszek.
5.A plébániavezetés, iskolaalapítás, napi teendők mellett mennyi idő jut a kikapcsolódásra? Hol tud kikapcsolódni? Milyen hobbijai vannak?
A közeli hegyekben túrák, kispályás foci az egyházközségben, dunai úszás- jelent most mozgást. Egész életemben kézilabdáztam –Pásztón még igazolt játékos voltam a PKC-ban. A Dunakeszi Kinizsi kézilabda csapatát felkerestem ide érkezésem után, de a vállam krónikus fájdalma miatt be kellett lássam, ez a játék nem megy már tovább. Paptestvérek, rokonok, családok látogatása is kikapcsolódás. A színházak közelsége komoly „kísértés”, élek is vele, mert nagyon szeretem ezt a módját a szórakozásnak (Áron atyával és kispapokkal is előfordult már). Néha moziba is elmegyek, időnként a pap-szomszéddal.
+1. Idősebb atyák, köztük Pálos Frigyes atya is, szokta emlegetni, hogy nem paphiány van, hanem hívőhiány. Hogyan látja ezt a dolgot? Mi a helyzet Dunakeszin? Működnek közösségek a plébánián?
A pásztói évek után most furcsamód lényegesen nyugalmasabbak a mindennapok. A sok után most egyetlen plébánia a szolgálati helyem. Nem titkolom, hogy ez nagyobb kihívás is számomra. Még keresem a megoldásokat. Dunakeszi jelenlegi állapotában túl jól el van látva papokkal –véleményem szerint. Vasárnap 12 mise közül válogathatnak (és tényleg teszik is), hétköznap pedig vannak „kihalóban lévő” misék. A hívő-hiány nagy-, és fájdalmas igazság, ami oka minden hiányzó hivatásnak, nem csak a papi hivatásnak. Ha például meghívok valakit, egy szülőt, vagy párt, egy keresztelői előkészület alkalmával Isten megismerésére, követésére az Egyházban, és beszélek arról, hogy van katolikus óvodánk, iskola, ahol – ha a család komolyan gondolja a gyermek vallásos nevelését – akkor melléjük tudunk állni e törekvésben, inkább elmennek egy másik plébániára, ahol nincsenek velük szemben efféle „elvárással”. Az Egyházközségben működnek csoportok, kisebb közösségek (Apakör, Asszonykör, Cserkészcsapat, Baba-Mama kör, vannak család-csoportok, katekézis-csoportok, stb.), de maga az Egyházközség, mint közösség, még születőben van. Nyáron volt az első Család-táborunk, mintegy 130-an voltunk: ennek nagy jelentőségét látom a jövőre nézve. Jézus mondja: „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”; így folytatnám: templomba járók vannak még sokan, de igazán elkötelezetten hívők, bizony jóval kevesebben.