Ez a 2014-ben készült amerikai filmdráma, amit François Girard rendezett, számomra ennek a nyárnak egyik meghatározó filmje volt.
Egy problémás családi hátterű, 11 éves, az iskolában kezelhetetlen fiút, akinek eleve csupa bizonytalanság az élete, nagy veszteség ér. Énektanára azonban a zavaros felszín alatt is felfedezi Stet zenei tehetségét.
Számtalan küzdelem, fordulat, jellemfejlődés és visszaesés közepette Stet-et beveszik a Nemzeti Fiúkórusba, ahol felküzdi magát a többiek tudásához. Értelmet nyer számára a tanulás, a küzdelem. Miközben keményen megtapasztalja a többiek irigységét, féltékenységét. Mindezen cselekménybe szőve gyönyörűen előadott kórusműveket hallhatunk.
Az én kedvenc karakterem a Dustin Hoffmann által formált Anton Carvelle, a fiúkórus vezetője. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy fejlődni csak egy gyermek, egy fiatal tartozik. A megkeményedett szívű, a düh energiájából élő tanár mondja ki végül a film kulcsgondolatait. „Megvallom őszintén, én nem vagyok vallásos ember, Stat. – mondja – Egy közönség összegyűlik, hogy együtt átérezzék ugyanazt. A legtöbben nem ismerik egymást, idegenek; de te összehozod őket. Te egyesíted őket az énekhangoddal: és ez maga a spiritualitás.”
Kiderül, mi húzódik megvető magatartása mögött: félelem az elválástól, veszteségek és csalódások sora, félelem a haszontalanságtól, az öregségtől. Ezekkel a problémákkal kész szembenézni, és mindvégig igazságos marad és hű saját magához, még ha felületesen szemlélve mogorva és kegyetlen is. Végül mégis változik egy kicsit. Rájövünk és talán saját magának is elismeri, hogy benne is van szeretet.
A kegyetlen tanár karakter és szinkronhangja, a 2018 -ban elhunyt Tahi Tóth László miatt egy-egy jelenetnek némi áthallása volt a Harry Potter és a Főnix rendje című filmben Piton professzor Harry-nek adott magánórái között.
Jól ábrázolt a feszültség a belső világukban merengő művészlelkek és a sikerorientált, eredményeket akaró vezetés között. Az egészben az emberség, a személyes törődés csillan fel egy zord, uniformizáló, nem egyszer emberfeletti teljesítményt követelő intézmény falai közt.
Ami miatt szeretem ezt az alkotást, az, hogy a csodát tárja elénk, de realista marad; a néző nem passzív szemlélője a sikernek és kudarcnak, hanem együtt küzdhet (legalábbis érzelmileg) a szereplőkkel.
Kép: https://variety.com/2014/film/festivals/toronto-film-review-boychoir-1201298971/