Van egy relaxációs technika, emlynek a lényege, hogy jól megfeszítjük az izmainkat, ökölbe zárjuk a kezeinket pár másodpercig, aztán „kiengedünk”, és utána a szakértők szerint lazább lesz az izomzatunk. Ilyesmi hatást vált ki a következőkben ismertetett film is.
A mintatanár (Detachment) című, 2011-ben készült amerikai filmdrámát Tony Kaye rendezte. Kifejezetten szomorú film. Nem azért, mert olyan sok rendkívüli dolog történik benne, hanem mert a hétköznapok elválásairól szól: kapcsolatok megszakadásáról, a kötődés hiányáról, gyászról. Az angol cím pontosan ezt fejezi ki. Kegyetlenül realista. A kameramozgás, de az interjúszerű bejátszások is a reality műsorokra emlékeztetnek.
A film főszereplője az Adrien Brody által alakított Henry Barthes, egy helyettesítő tanár, aki beteg, akadályoztatott kollégák helyett áll be tanítani, így járja a kerületet.
A film mondanivalója az, amit számos pszichológus is hangsúlyoz, de minden figyelmes ember észrevehet: túlfeszített világban élünk, minden korú, nemű embert többször annyi stressz terhel, mint amennyit elbír. Persze mindez függ a szakmától, családi-társadalmi háttértől is.
Mr. Barthes különösen nehéz helyzetben kell, hogy helytálljon, csupa hátrányos helyzetű, remény és jövő nélküli diákkal kell kezdenie valamit. Ki van téve a kollégák féltékenységének, rágalmainak. Ahogy ő mondja, üres. Mint egy vetítővászon, akire mindenki rávetíti a saját előítéletét.
Magánélete nemigen van, demens nagyapját látogatja, hadakozik a lelkiismeretlen személyzettel, és miközben az idős ember a halál felé közeledik, kísértik az emlékek, csakúgy, mint Henry-t.
Egyszerre nyilvánul meg a krisztusi, felemelő szeretet és a tehetetlenség abban, ahogy egy prostituáltat fogad be, majd továbbadja őt képzett szakembereknek.
De ugyanezt látjuk Mr. Charles Seaboldtnál (James Caan), ahogy humorral igyekszik túlélni a mindennapokat és próbál meggyőzni egy lányt, hogy öltözzön fel rendesen.
A Lucy Liu által megformált Dr. Doris Parker iskolai tanácsadó, miközben másokat segít és mindenkit aggodalommal kísér, a kiégés magas fokára jut, csakúgy, mint a munkahelyén és a magánéletben is tehetetlenül a bukás felé sodródó igazgatónő.
Van, aki gyógyszerekhez nyúl, van, aki önkívületben magában beszél. „Mind egyformák vagyunk, mindenki szenved, mindenki életében káosz van” – fogalmazza meg Henry Barthes, amikor egy olyan reményvesztett, meg nem értett diákkal beszél, aki tőle várja a segítséget, sőt többet is. Mély pszichológiai dimenziókat mutat meg a film, amikor a vörös hajú kolléganő sok fájdalmas gyermekkori emléket idéz fel Henry szintén vörös hajú édesanyjáról, valamint nagyapjáról, ami miatt a „mintatanár” féktelen dühöt él át.
„Elbukunk. Abban az értelemben, hogy mindenkinek csalódást okozunk. Magunknak is.” –vallja. Miben minta ő? Sok mindent jól csinál, de nem fél szembenézni azzal sem, amikor hibázik. Talán úgy érezzük, az élet nem ilyen reménytelen, de sokan tényleg nem látnak kiutat. Feladatunk van egymással.
A drámának nem várt tragikus végkifejlete lett, de azt hiszem, ez volt szükséges az egyensúly helyrebillenéséhez. És ami igazán tragikus: amikor fény kezdene gyúlni az osztályban, az iskolában, Mr. Henry Barthes továbbáll…