A héten a találkozásokról hallhattuk Száraz László spirituális atya punktáját, vagyis gondolatindító elmélkedését a Központi Szemináriumban. Ennek a punktának, mint vezérfonalnak mentén szeretnék pár gondolatot megosztani, remélve, hogy az olvasóban is értékes gondolatok kerülnek a felszínre. Rengeteg emberrel találkozunk, de Istennel való találkozásaink sem elhanyagolhatóak.
A találkozás nem más, mint érintkezés azzal, ami vagy aki nem én vagyok.
Mindennek hét szintjét különböztettük meg, természetesen ezek között vannak átfedések, egyéb fokozatok, ezek megállapítása kinek-kinek a saját feladata.
Maga a Szentírás is, egészében és minden részében a találkozásról szól. Isten Jézusban fordult az emberiség felé, benne akar találkozni mindannyiunkkal.
Az eszményi találkozásról Hans-Georg Gadamer német filozófus szép gondolatokat oszt meg Igazság és módszer című művében: Adott két fél, mindkettőnek különféle ismeretei, valóság-tapasztalata van, más-más horizonton mozognak, de nyitottak egymás felé. Az ő önközlésük hatására (ami a találkozás) a kettejük horizontja összeolvad, teljesen megértik egymást. Már nem két buborékban lévő ember lesz egymás mellett, hanem egy közös horizont, „buborék” birtokosai lesznek. Sőt, titokzatos módon
az új horizont, valóságlátás sem az előző kettő összege, hanem mindig több annál: maga a gazdagítás tevékenysége is gazdagít!
Ilyen emberekből egy vagy kettő, ha jut egy életben a szerencsésebbeknek, akik egyáltalán alkalmasak erre a tökéletes szellemi befogadásra.
Persze nem kell kétségbeesni, ha még nem jutott ilyen tapasztalat számunkra. A megtartó találkozás már annál gyakoribb: szívélyes, spontán, önkéntes, örömteli, az emberi kapcsolatokat megerősítő találkozás ez, akár az utcán, a boltban, bárhol érhet minket.
Munkánk során jellemző lehet a semlegességből fakadó találkozás. Ez az illem diktálta formákból tevődik össze, de jó kiindulópontot jelenthet a kapcsolat mélyítéséhez.
Pozitív lehet az egyszerű passzív együttlét is, rejtett impulzusokkal: az erőltetés nélküli, pozitív arckifejezés, nyitottságot sugalló testtartás, megfelelő stílus, öltözék is ajándék a környezetünknek, amellyel megtiszteljük azt.
Sajnos vannak olyan találkozásaink, amelyek nélkül jobb lenne az életünk.
Ilyenek a találkozás-utánzatok, melyek megjelenhetnek akár kiüresedett illem-formulák képében, akár úgy, hogy két ember szükségletei találkoznak, semmi más. Kívülről nézve a találkozás tökéletes. Az alaposabb önreflexióval bíró résztvevő azonban érzi: többre van szüksége ahhoz, hogy emberebb ember legyen.
Ilyen eljátszott karácsonyban, születésnapban sajnos a legtöbbünknek volt része. A kapni akaró személy és az ajándékozásban önigazolást kereső másik személy egymásra találása sem épp ritka. Akármi is legyen az „árucikk”, babusgatás, házimunka, együtt-tanulás, vagy egyszerűen az egyedülléttől való megmenekülés: egy ilyen találkozás vagy kapcsolat talmi.
Ami még rosszabb, az a bántás, a másik frusztrálása. Sokszor csak játékosan tesszük ezt, de még a viccelődés mögött is mély bántó szándék húzódhat meg, amit finomítva tálalunk. A korunkban elharapózó iskolai bullying nem épp kedvező tendenciákat mutat. Sajnos a ma iskolás korú generációk (hisz lassan már évente új generációról beszélhetünk a felfoghatatlanul gyors infokommunikációs és nyelvi változás miatt) az iskola befejeztével nem biztos, hogy felhagynak a másik, nevezetesen a gyengébb zrikálásával. Épp ezért hamarosan gyökeres társadalmi változás tanúi leszünk, de nem is tanúi, mint inkább részesei, vagy ha pesszimista lennék, azt mondanám: elszenvedői.
Végül a legsebzőbb: mikor olyan valaki vonja meg tőlünk a találkozást (vagy épp fordítva), akivel igazán életmentő lenne a horizontunk megosztása, az önajándékozás, az osztatlan figyelem és teljes befogadás ajándékozása.
Hisz nincs kellemetlenebb és fájóbb élményünk, mint amikor elutasítanak, félrelökik azt, ami mi vagyunk, amit mi jelentünk.
Persze feladatunk az, hogy kifejlesszük magunkban a másik szabadságának tiszteletben tartását, nemkülönben a sajátunkét, de mégis, minden le- és elválás után ott marad egy tüske a lelkünkben.
Mit tehet a krisztusi ember?
Mindezt tudatosítva, átengedve magunkon a találkozás embereivé kellene válnunk.
Jézus egész élete példaként áll előttünk, mind Istennel való kapcsolatában, mind pedig az emberekhez való hozzáállásában. Őt teljes áttetszőség jellemezte földi élete során.
Először furcsállottam a gondolatot, de az ember gazdagíthatja Istent. Mert bár minden az övé, hisz ő maga a Lét, azáltal, hogy szabaddá tett minket, nem birtokolja a szeretetünket, csak ha azt mi adjuk neki. Aki Isten felé nyitott, őszinte, minden ügyében képes őszintén beszélni vele, vagy csak létezni előtte, abban a tudatban, hogy Isten figyel rá, az a többi ember felé is kinyílik, érdekes módon nem pusztán a felszínes csacsogásra, „small talk”-ra, hanem a mélyebb dimenziók sem maradnak riasztó, sötét örvények előtte, amelyek elől fejvesztve menekül. Hisz van, aki megerősíti, aki nem hagyja egyedüllétben: Isten.