Mikor megkértek, hogy írjam meg hivatásom történetét, kicsit megijedtem, hiszen az eddig történtek hivatásomnak
csupán kis szeletét képezik, és pontosan én sem tudom, hogyan és miért jegyzett el Krisztus egyházának szolgálatára.
Ez előttem is titok. Tehát hol is kezdjem?
Farkas Ákos vagyok, 23 éves, Turáról. Szüleim elsőszülött gyermeke, testvéreim bátyja. Már kiskoromban gyakran húztam magamra valamelyik terítőt sállal, mint miseruhát és próbáltam „misézni” általában teával és valamilyen tésztaféleséggel. Fejből tudtam a kettes kánont, a dohányzóasztalon gyertyák égtek, a jelenlevőket pedig, akik általában édesanyám és nagymamám voltak, „megáldoztattam” szölőcukorral. A templomban mindig is lenyűgözött a kehely látványa, rajta a purifikatóriummal olyan volt, mint egy szép arc. Általános iskola alsó tagozatában megkérdezte az egyik barátom, aki rendszeresen ministrált: „Nincs kedved neked
is ministrálni?” Persze, hogy volt. Ezt szüleim nem engedték arra hivatkozva, hogy már amúgy is annyi mindent csinálok. (Valóban. Néptáncoltam, sakkszakkörre jártam, zongoráztam, túraszakkörbe és színjátszószakkörbe jártam.) Elfogadtam. Így tehát az oltár közelségének lehetősége egy időre parkolópályára került. Istennek azonban volt egy B terve.
Ekkoriban már tanultam zongorázni, és akkori tanárom tanácsára 15 évesen beiratkoztam a Harmath Artúr Központi Kántorképzőbe. Gimnázium melett nyaranta végeztem a tanfolyamot. Megkerestem a kántorunkat, (akinek még sokáig nem tudtam az igazi nevét, mivel az egész falu csak Kántor Úrnak hívta) ,aki korábban már több évig tanította nekünk a hittant, hogy szeretném kipróbálni az orgonát. Ő válaszként egy kulcsot adott. A templom karzatának kulcsát, és azt mondta: Vigyázz rá! Hatalmas ajándék volt.
Ez nem csak azt jelentette, hogy akkor mehettem gyakorolni, amikor csak akartam, (mekkora bizalom!) hanem azt is, hogy bármikor az Oltáriszentségben lévő Jézus jelenlétében lehetek. Sokszor volt, hogy csak imádkozni mentem fel. Kettesben
Jézussal…
Leérettségiztem, kántori oklevelet szereztem, és felvettek az Óbudai Egytem gépészmérnök karára. Egy év múlva otthagytam, nem volt nekem való. Egyrészt, bár a fizikát nagyon szerettem, annak nyelvezetével, a matematikával és az új környezettel nehezen bírkóztam meg, másrészt nagyon hiányzott a liturgikus szolgálat a zene által. Sok gondolkodás után szüleim biztatására
úgy döntöttem, azt fogom csinálni, amit szeretek, ezért felvételiztem a Zeneakadémia egyházzene tanszakára. Megismerkedhettem a szent zenével és az egyháznak azokkal a kétezeréves imádságaival, melyeket ez a muzsika magán hordoz. Bővült a látóköröm, és még nagyobb kedvvel szolgáltam a liturgián. Azonban mégsem tudtam nyugodni, bár a zenét nagyon szeretem, mégis rá kelett jönnöm, nem a liturgikus zene, hanem maga a liturgia hiányzott. Ezért elkezdtem ministrálni a Váci utcai Szent Mihály templomban. Rengeteg kegyelmet kaptam az ottani közösségben. Ott a római rítus rendkívüli formájában ünneplik a szentmisét, melynek megismerése egy új nézőpontot adott. Soha azelőtt miséző pap arcán nem láttam olyan méltóságot, mint az ottani papok arcán,
pedig nem is nagyon láttam, hiszen háttal voltak. Viszont mégis, mikor az oltár mellől egy-egy pillantást elkaptam, melyet az Úr szent testére vetettek, tudtam, hogy már biztosan és visszavonhatatlanul meghívott a mennyei Atya, ki tudtam mondani, én is pap szeretnék
lenni. Egyszer csak tudtam, hogy el vagyok jegyezve. Egyszer csak mindennek volt értelme, hogy egész addigi életem a kereszt felé tart az oltáron, hogy ott van az én békém. És Istenért szolgálhassam a rámbízottakat. Amióta a Teremtő megteremtett, csodálatos életem volt, szerelmek, barátok, örömök, szépségek.
„Mit adhatnék az Úrnak mindazért, miket nékem adott? Az üdvösség kelyhét veszem, és az Úr nevét hívom.””Hogy szolgáljak az Ő templomában
életemnek minden napján”
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Központi Papnevelő Intézet (Budapest)