Balassagyarmat az egyik kedvenc városom az Egyházmegyénkben. Ide jártam iskolába, itt (is) voltam szerelmes, és az első munkahelyem is itt, Palócország szívében volt. Mikszáth Kálmán és Madách Imre után, most egy kedves barátom is ebben a városban lakik. Kovács Zsolt atya jelenleg a Balassagyarmati Főplébánia káplánja, korábban Rómában tanult, teológiai tanulmányai befejezése után pedig idén június 16-án szentelte őt pappá Dr. Beer Miklós Püspök Atya. 5+1 sorozatunkban ezúttal az újmisés atyát kérdeztem hivatásáról, a hívó szó felismeréséről.
1. Kedves Zsolt atya! Mesélnél nekünk egy picit arról, hogy hogyan fedezted fel az életedben azt, hogy az Úr papnak hív?
A hivatásom története végigkísérte életemet, hiszen már keresztelésem napján nagyapám megjegyezte édesanyámnak: „Meglásd, ebből a gyerekből pap lesz!”, majd pedig iskolai pályafutásomat is, ugyanis templomba rendszeresen jártam öcsémmel, általános iskolában hittanra is, de a ministrálást egy korai kudarcélmény miatt elkerültem. 17 éves koromban újra kezdtem hittanra járni a plébániai csoportba, és úgy éreztem, hogy a hitem rohamosan fejlődik. Később ugyanebben a tanévben megtapasztaltam Isten szeretetét egy lelkigyakorlaton, ahol fordulópont szerűen megváltozott a gondolkodásom és az Istenről alkotott képem. Már a lelkigyakorlatot vezető nővér, Fogassy Judit RSCJ is rákérdezett, hogy nincs-e papi hivatásom, de csak „talán”-nal válaszoltam. Akkori plébánosom, Turai János atya is próbált erre az útra vezetni, de akkor úgy okoskodtam, hogy más úton is az emberek javára lehetek. Ezen az úton indultam el, de időközönként visszatért a gondolat, mígnem az utolsó év nyarán, a madridi világtalálkozóról hazatérés után egy hónappal az Úr drasztikus módon kifejezte számomra, hogy ez az én pályám.
2. Ezek után kérted felvételedet Püspök Úrnál a papnövendékek közé?
Igen….Teológiai tanulmányaimat a Budapest Központi Papnevelő intézet falai között kezdtem, majd másod év után püspök úr felajánlotta, hogy Rómában folytassam tanulmányaimat, így az utolsó három évemet ott töltöttem német jezsuita atyák gondos nevelése alatt.
3. Mit szóltak a családtagjaid, a barátaid ahhoz, hogy erre az útra szeretnél lépni?
Emlékszem, egy szombat délelőtt volt. Édesanyám éppen az ebédet főzte. Én pedig azzal fordultam felé, mi lenne, ha pap lennék? Ő akkor vállat vont. Egyáltalán nem vette komolyan. Tizennyolc éves voltam. Néhány évvel később, amikor végleg elhatároztam magam, az öcsémmel közöltem először a tervemet. Teljesen pánikba esett. Elújságolt mindent édesanyámnak, aki szintén megijedt. Azóta viszont úgy érzem, a döntésem megtérést hozott a családomnak. Olvassák a Szentírást és szentmisére járnak…
4. Mit választottál papszentelési jelmondatodnak?
Jelmondatomnak Pál apostol kijelentését választottam a Galatákhoz írt levélből: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2,20)
5. Papi szolgálatod során mik a céljaid? Melyek azok a dolgok amelyeket át szeretnél adni a rád bízott közösségeknek?
Elsősorban az, hogy az Istentől kapott szeretetet továbbadhassam. Erre szeretném meghívni az embereket. Másrészt pedig, hogy rámutassak arra, a kereszténységünk abból a felszabadult érzésből származik, hogy meg vagyunk váltva.Nincs mitől félnünk! Ugyanakkor szeretnék segíteni a családoknak is. Leginkább azért, mert sokan közülük rendkívül megtörtek. Jól látszik, hogy manapság nincsenek meg a társadalmi élet alapvető támpillérei. Nincs, ami megtartsa őket a viszontagságok között. Harmadrészt azt tapasztalom, a keresztény életet nagyon lejáratták. Sokan elferdítik, vagy teljesen másképp mutatják azt be. Az ideálom, hogy profi egyháznak kell lennünk! Az intézményi keretek közt mi is tudunk változni, bizonyos dolgokat másképp csinálni. Papként lényeges, hogy jó közösséget alakítsunk ki magunk körül. Ám ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy sokan kell lennünk. Inkább azt, hogy a közösség tagjai valóban hitvalló keresztények legyenek. Ez az, ami vonzó lehet a külvilág számára is.
+1. 1994. december 2-án Szajolban kisiklott egy gyorsvonat, mely az állomásépületbe és a mellette álló szolgálati lakásokba csapódott. A balesetnek 31 halálos áldozata volt. Te és a családod apróbb horzsolásokkal „megúsztátok” a tragédiát. Ez az eset mennyiben erősített meg a hitedben, mennyiben befolyásolt abban, hogy a papság útjára léptél?
A Jóisten megmentett minket ott, s ez abszolút hatással volt a mi hitünkre. Ez későbbi reflexiókból is kiderül: amikor az ember a saját életéről gondolkodik, akkor ott van benne, hogy igen, Isten minket megmentett, épségben kimentett, s biztos valami célja van az életünknek. Biztos, hogy valami olyan dolog van, amit be kell teljesítenünk. Kiderül, hogy kedvesek vagyunk Isten számára, és hogy Isten egy szabadító Isten. Amikor tinédzserkoromban vagy bármikor máskor lázadoztam a hitem, illetve a vallásosság ellen, mindig visszatérített ez a gondolat, hogy Isten engem megmentett, ezért igazán nem tudtam elszakadni sohasem. A mai napig hiszem, hogy Isten kiválasztott engem erre a hivatásra, erre az életformára. Pontosan erről szól az isteni meghívás mindannyiunk számára: Isten kijelölt számunkra egy utat, ami a mi boldogságunk útja. A mi dolgunk az, hogy ezt kikutassuk, felfedezzük… Izgalmas dolog felfedezni, hogy mi lesz az én boldogságom útja. Egyrészt vágyakozni kell rá, mert Isten mindannyiunknak a lelkébe ad egy nagyon mély vágyat, amit nem mi magunk találunk ki, hanem ő ültet belénk. Szociológiát és szociálpolitikát tanultam, teljesen más karriert akartam magamnak, azonbanvalahányszor a papságról hallottam, mindig megrezdült a lelkem. A papság az jó esetben olyan, mint a szerelem: az ember beleszeret az Istenbe, és van egy nagyon mély vágy, hogy ott akar lenni vele. Ez a szerelem sokkal inkább szellemi, mint a két ember közötti. Ez a személyes szeretet szabaddá tesz Krisztusban. Isten rabul ejt, hogy én szabad legyek. Ez a szerelem-kép azért is fontos, mert felhívja a figyelmet arra, hogy nem kell görcsölni. A kereszténység nem a görcsösség vallása, hanem az Istenre való teljes ráhagyatkozásé. Az Ő szeretete tesz alkalmassá a boldogságra, a krisztusi útra.