A napokban volt alkalmam megnézni a Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) című 2016-os olasz vígjátékot, amit Paolo Genovese rendezett.
Egy baráti társaság kellemes, mediterrán hangulatú vacsorája során merül fel egy szórakoztató, ám később kegyetlen játék ötlete: mindenki tegye közkinccsé azokat az üzeneteket, hívásokat, amiket fogad a vacsora során. Persze mindnyájunknak vannak ötletei, hogy milyen titkok derülhetnek így ki, és ezzel a rendező is tisztában volt; ezen a fázison tíz perc után túljuttat minket.
Ami számomra igazi újdonságot jelentett ebben a drámának is beillő, ám végig humorral átszőtt történetben, az, hogy egy olyan titok, ami más esetben életeket változtat meg, és nem ritkán kiváltja a környezet értetlenségét vagy akár rosszindulatát, most mondhatni erkölcsi győztessé teszi az illetőt a többiekkel szemben.
A színészek remekül alakítanak, a feszültség pedig tapintható. A nézőnek több napra jut gondolkodnivalója, miután látta a történetet. Van, aki erőltetettnek tartja a titkok nagy mennyiségét. Tény, hogy ha a való életben rendeznénk egy ilyen (kapcsolat)gyilkos játékot, akár több napra is szükség lenne, hogy izgalmas részletek derüljenek ki.
De egy művészeti alkotásnak nem az az erénye, hogy mindent annak valós időhossza szerint mutat meg (bár ilyen válfaj is létezik), hanem hogy magát a jelenséget ragadja meg, tudniillik, hogy mindnyájan csináljuk.
Titkolózunk, akár saját magunk előtt is, kisebb-nagyobb dolgokban, és nem is rossz kifogásokkal: hiszen kinek mi köze hozzá? Vagy: mit szólnának? Néha egyszerűen nem akarjuk terhelni a másikat magunkkal, ami által sokkal nagyobb terhet rovunk a kapcsolatunkra, mint azzal, ha magunkat adjuk. Akad, amit pusztán „nem tartunk olyan fontosnak”, hogy beszéljünk róla.
Sokszor már fel sem tűnik, hogy milyen elszántan és profin torzítjuk a valóságot, hogy az Egónk változás, alakulás nélkül jusson át a mindennapok akadályain.
Azonban megfordítva is érdemes elgondolkodni a témán.
Mind feltehetnénk saját magunknak a kérdést, hogy vajon mennyire vagyok alkalmas arra, hogy egy másik embert a maga teljességében, a korlátaival, elesett, tehetetlen mivoltában megismerjek, sőt még szeressem is anélkül, hogy meg akarnám változtatni vagy hogy megsérteném a szabadságát.
Mennyire tudom beismerni, hogy nem segíthetek, sokszor akkor sem, ha a másik akarná? Hisz ehhez igencsak erős, teherbíró lélekre van szükség.
Az ilyen barátság – mert hisz ez a barátság lényege – többnyire csak egyszer, tán kétszer adatik egy életben. Kiben találjuk meg ezt a barátot? Valójában sem kortól, sem nemtől nem függ. Ami leginkább alkalmassá tesz erre, hogy saját magunkhoz mindig őszintén viszonyuljunk.
Nem véletlen az ókori mondás sem: Barátot bírván gondolj kincset bírni! Mai megfogalmazásban: Ha barátod van, kincsed van.
A film ítélkezés nélkül tárja elénk mind a két alternatívát: minden kiderül – semmi sem derül ki. A néző pedig dönthet: hogyan van értelme élni ezt az egyetlen életet.