„Utaidat Uram mutasd meg nékem, és ösvényeidre taníts meg engem…” /Zsolt. 25,4/
Talán ezzel a zsoltárésszel tudnám hivatástörténetemet bevezetni. Szabó Gábor vagyok, a Váci Egyházmegye papnövendéke (alias kispapja). Szinte hetente fölteszi valaki a kérdést: MIKÉNT (=hogyan) és MIÉRT lesz valaki kispap? A válaszom: ahány hivatás, annyi történet. Nincs két egyforma. A mikéntre könnyebb és egyszerűbb, a miértre már összetettebb válaszolni, de úgy látom, esetemben csak egyben tudok a két kérdésre „magyarázatot adni”.
Úgy érzem, minden embert arra teremett az Úr, hogy boldog, teljes életet élő, szerető tükörképe legyen Teremtőjének. Ehhez kaptuk a szabad akaratot, ami az egyik legnehezebb kérdése talán életünknek.
Néha jó lenne, ha nem kellene döntenünk, máskor meg tiltakozunk az ellen, hogy bárki is beleszóljon a saját életünkbe… Így volt ez velem is.
Vallásos családba születtem s nőttem föl Dunakeszin, itt jártam általános, majd középiskolába, zeneiskolába. Alapvető volt, hogy 1. osztálytól kezdve hittanra és szentmisére jártunk, lettünk elsőáldozók, majd bérmálkozók két testvéremmel. Mindezekhez a nagymamák vallásossága is kellett, akik a nyári szünetben mentek velünk szentmisére. Sok családban hasonló a helyzet, azonban a bérmálkozásnál sokan „befejezettnek” tekintik a Katolikus Egyházzal való kapcsolatukat…
Amik engem mégis megtartottak: a Dunakeszi Szent Mihály Plébánia családos közössége, akikkel többgenerációs kapcsolatok alakultak ki, s a mai napig élő, egymást segítő közösség vagyunk. Együtt táboroztunk tizenévesen, mára pedig lettünk a táborok szervezői – egymást már félmondatokból, pillantásokból is megértve. Szóval az ÉLŐ KÖZÖSSÉG! Nagyon fontos számomra!
Másik megtartó volt a liturgia és az egyházzene. Már kamaszként kezdtem ministrálni, s emellé a (zongoratanulásnak köszönhetően) párosult az orgonálás, majd nyolc évnyi kórusvezetés, rendszeres kántorizálás.
Egy-egy ünnepi szentmise mind-mind segítettek abban, hogy észrevegyem azokat a lámpásokat, melyek a helyes cél felé vezető ösvényeket megvilágítják.
Sokat köszönhetek e téren egykori plébánosomnak, Kurdics József atyának, aki azóta már a mennyországból néz rám „pót-nagyapai” mosolyával… A liturgiában való elmélyülést segítette 2012-től a fiatal Kozsuch Zsolt atya (jelenlegi plébánosom) – akinek a sok-sok lelki élmény mellett köszönhetem a zsolozsmázás megismerését és megszeretését (ez az Egyház hivatalos, napi imádsága a szentmise mellett). Szóval a LITURGIA és a PAPI PÉLDÁK!
Érettségit követően Budapesten, az ELTE-n végezetem, földrajz–ének-zene szakos tanárként. Mindig is szerettem emberekkel foglalkozni, szerettem a természetet és a zenét – s mindkettő a mai napig a feltöltődést, pihenést jelenti számomra. Utolsó éves egyetemistaként elkezdtem tanítani Budapesten, a VIII. kerület egyik általános iskolájában. Visszagondolva gyönyörű tanév volt. Kedves, segítőkész kollégák, csibész, de szeretetre éhes gyerekek – a leghátrányosabb helyzetűektől tanultam a legtöbbet, főleg azt, hogy
csak SZERETETTEL lehet emberekkel foglalkozni, anélkül nem megy. De tényleg!
Ezt az egy évet követően otthon, Dunakeszin kaptam tanári állást, s 4 évig tanítottam a városban. Kétszer is voltam nyolcadikos osztályfőnök. Emellett Vácott középiskolában földrajzot tanítottam a Konziban. A legtöbb vidám és örömteli pillanatot, a másokért való küzdést, az őszinteséget kaptam tanítványaimtól – örökre hálás vagyok értük és ÉRTÜK.
De valahogy „hiányos volt” az életem. Én akartam elérni sok mindent, de nem úgy lett, ahogy én akartam. Azonban nem értettem, hogy miért nem az lesz, amit én szeretnék. Azok a helyek, kapcsolatok, melyekbe viszont kerültem nem az én akaratom szerint voltak – mégis rájöttem, hogy így sokkal jobb nekem.
Azt vártam, hogy konkrét választ kapok rengeteg kérdésemre. Egy hétköznapi szentmisén éreztem és tudtam kimondani a zsoltáros szavával imádságban: „Uram, kezedbe ajánlom lelkemet”.
S ehhez tartva magam, kezdtek el apró mozaikdarabok fölvillanni. Párat összegyűjtöttem: egy osztályomba járó lány mondta: „Gábor bácsi úgy beszél, mint valami lelkész”. Vagy a huszonéves fiúkhoz intézett szokásos „Mikor nősülsz már meg?” kérdés helyett megkérdezték többen is a baráti körből: „És nem gondoltál arra, hogy papnak menjél?”
Az egész olyan volt végül, mint egy hatalmas mozaik: közelről nézve nem láttam a darabok jelentőségét, szerepét, de picit eltávolodva (a mindennapi problémáktól, tobzódásokból) összeállt egy gyönyörű kép – a hivatásom.
Kellett hozzá bő másfél év, hogy letisztázódjon bennem minden, helyükre kerüljenek a mozaik-darabok. A napi szentmise, szentáldozás, a rendszeres szentgyónás, zsolozsma mind-mind segítettek. Mindezekhez azonban „szakember” is kell. A plébánosommal, Zsolt atyával és más papokkal is beszéltem a kérdéseimről, hivatásomról, tanácsot kértem tőlük. Nagyot lendített előre a döntésben Kecskés Attila atya, Dunakeszi-Alag plébánosa, akinek köszönhetően a Szentföldre is eljutottam. Hálás vagyok Bubrik Miklós görögkatolikus atyának, aki heti 1-1 gondolatával segített a hivatástisztázásban.
A végső döntés mindezeknek köszönhetően már egyszerűbb volt, így jelentkezem a Váci Egyházmegyébe, s a felvételit (= konkurzust) követően lettem papnövendék. Püspökatya felvételi döntésével a kezemben kerestem föl családomat, ismerőseimet, barátaimat – addig csak nagyon kevesen tudtak arról, hogy mit választok. Sokan értetlenkedtek, tiltakoztak, mások elfogadták, örültek neki.
Összegezve – ez az én történetem, nincs két egyforma történet, persze vannak hasonlóságok. Múltkor egy szerzetesnővér előadásában hallottam:
„Tartsuk tiszteletben a már meghozott döntésinket!”
Persze ez nem mindig egyszerű, de igyekszik az ember. „Ardere et lucere! Lángolj és világíts!” Ez a ciszterci rend jelmondata, ami azért fontos nekem, hogy az Úristen ösvényeit követve le ne térjek a választott útról és az Ő kegyelméből másoknak is megvilágíthassam az Ő ösvényeit. S hogy merre tovább? Az már egy másik történet…
Központi Papnevelő Intézet (Budapest)