A szentmise, mint összejöveteli forma, ünneplési forma, egészen Jézusig nyúlik vissza. Az utolsó vacsora tekinthető annak ősmintájának (melynek zsidó, ószövetségi hagyományai voltak).
Jézus mégis valami egészen újat ad nekünk ezen a vacsorán, teljesen átírja az addig szokásban lévő hagyományt. Az Ő testét és vérét ajándékozza nekünk, illetve annak hatalmát, hogy az egyház papjai, ezt a csodát újból és újból megismételhessék. Ez a kétezer éve történt esemény sokat gazdagodott formailag, összekapcsolódott, bővült számos imádsággal a lényege azonban nem változott. Majd a második vatikáni zsinatot követően ismét igyekeztek visszatérni az ősi gyökerekhez. Lenyesegették a liturgiából, azokat az ágakat, melyeket hozzá tapasztottak a századok különböző, kevésbé ősi múltra visszatekintő szokásai. Mégis sokszor elveszettnek érezhetjük magunkat, még ebben a formailag leegyszerűsödött szentmisében is. Mi micsoda, mi-mi után jön? Szeretném most ezt pár írásomban megvilágítani kicsit.
A szentmisét az úgynevezett bevezető szertartásokkal kezdjük. Ezek a lépések ráébresztik a jelen lévőket, hogy miért is jöttek most össze. A nulladik lépés a kezdőének (latinul:introitus). Az adott nap témáját adja meg, általában az ünnephez kapcsolódik, vagy ahhoz az eseményhez, amiről szeretnének megemlékezni azon a szentmisén. A római bazilikákban alakult ki. A sekrestye (ahol a pap és a ministránsok felöltöznek) a templom ellenkező végében volt, mint a szentély, tehát ki kellett tölteni az időt, míg a miséző pap eljut az oltárig.
Majd első lépésként következnek az köszöntések. A pap az oltárhoz lép és megcsókolja azt, köszönti az oltárt, ami Krisztus szimbóluma. Ezután a nép felé fordul és őket üdvözli. Nem saját szavaival, hanem a Bibliából vett köszöntésekkel pl:„Az Úr legyen veletek!” Ezeknek nagy jelentősége van, hiszen Isten jelenlétébe hívja az embert, az egyes emberekből közösséget alkot, hiszen egy cél miatt jöttek itt össze. A köszöntések lényeges eleme, hogy Isten jelenlétébe helyezi a híveket.
Második főbb pont a bűnbánat tartás. A közösség Isten elé járul. Mivel mindnyájan tökéletlenek vagyunk, vannak hibáink, bűneink, ezért ezeket bánva szeretnénk az Úr elé lépni, közeledni ahhoz a nagy titokhoz, ami a szentmisén vár ránk.(Hogy mi is ez a titok? Később kiderül. J )
Ehhez kapcsolódik még egy könyörgés, mely a „Kyrie eleison. Christe eleison.” kérések ismétléséből áll. Krisztus irgalmáért könyörög a közösség. Már a legelső keresztény összejöveteleken kialakult a bűnbánat szokása a kenyértörés előtt. Ez nem helyettesíti a szentgyónást, ami egy szentség, egy lehetőség a lelki újjászületésre.
Harmadik lépés: egy Istent dicsőítő himnusz, a „gloria”. Nem hangzik el minden szentmisén, csak ünnepi alkalmakkor és vasárnapokon. Istent szeretnénk dicsőíteni benne, aki mérhetetlenül nagyobb, mint mi, hálát adni az Ő műveiért. Már Kr. u. 380 körül létezett, egészen korán elnyerte mai formáját. Kezdetben csak pápai miséken énekelték, fokozatosan vált szélesebb területen is a szentmise részévé.
Végül negyedik lépésként egy kérő imádságot mond a pap, egy könyörgést. A pap a „Könyörögjünk!” felhívással vezeti be. Fontos ennek a könyörgésnek a latin neve is: collecta. Jelentése: összegyűjtés, összegzés. Ezzel összefoglalja az Isten előtt álló közösség kéréseit, fohászait. A már Isten nevében összejött, bűnbánatot tartó és dicsőítő himnuszt éneklő emberek, kérik az Urat, hogy legyen velük, segítse meg őket. Ez a könyörgés jelenti a bevezető szertartások végét. A rohanó világból a templomba belépő ember a pap vezetésével eljutott Isten elé, kilépett saját világából és egy tőle nagyobb előtt áll.
Következő alkalommal szeretném felvázolni az Igeliturgia felépítését.
Forrás: J.A.Jungmann: A szentmise Prugg Verlag 1977